Dudás Csaba kerékpáros barátunk már évek óta több száz kilométert tesz meg naponta. Ezt egy több tonnás kamionnal teszi. Mivel a bringázás szeretete megmaradt így elviszi magával a kerékpárját is a felső ágyon. És ha teheti nyeregbe pattan és feltérképezi a helyi országútakat. Ezt tette az elmúlt hetekben. Mivel ez igen rendkívülire siekredett így gondoltam megosztom veletek. Olvassátok és gondoljatok bele, ha ti is ott tekerhettetek volna vele.
Egy kellemes vasárnapi délelőtt fogadott az Olasz Alpokban, Aostában. Viharos hideg szél és 15-20 fok, tehát pont ideális egy májusi biciklizéshez a Nagy Szent-Bernát hágóra 2469 méter magasra. Izzadás probléma kiküszöbölve, nem kell a reklámból ismert 24 órás védelem. Előző nap még hidegebb volt és esett, de mára a szél elfújta az esőfelhőket és előbújt a nap is. Tudtam, hogy ilyenkor még le van zárva a hágó és fenn bizonyára még rosszabb lesz az idő, esőre készültem és hidegre. Hosszúnadrág, aláöltözet már induláskor felkerült, szélkabát, sapka, kötött téli kesztyű egyelőre csak a csomagban (nylonszatyor) + tábla csoki, energiaital, kulacsok sportitallal feltöltve és így nekiindultam 13 óra körül a 96kmes útnak. Kamásli nélkül, ami nagy hiba volt, mint kiderült később. Persze a szél a hegyről fújt és végig szembe. Majd már feljebb mindenfelől.
Aostaban kellemes kis kerékpárút vezetett a folyó parton, a völgyben, majd kis kóborlás a városban és megtaláltam a Svájcba vezető hágó-utat. Innen kezdődött a kb. 35 km-es hegymenet. Szépen elkezdett emelkedni az út és megkezdődtek a hajtűkanyarok. Szintrajzot csak a svájci oldalról találtam, de az olasz oldal is érzésre úgy 5-6 %-os végig,pár helyen pedig 10%-ot jelzett a tábla. A térképprogram szerint pedig 12,5% volt a maximális meredekség. A szintemelkedés 2049 méter.
A városból kiérve széles jó minőségű úton haladtam egyre feljebb, a nap ugyan sütött,de a szél csontig hatolt,kb. 1000 méteren előkerült a sapka és kabát. Majd valahol 1400 méter körül a kesztyű is felkerült. Ez valahol a képen is látható régi Őrháznál volt, vagy nem is tudom mi célt szolgált régen ez a kis épület. Most útfenntartó munkaeszközök voltak benne.
Innen már gyönyörű havas csúcsok és hegyvonulatok voltak mindenfelé,kivéve Svájc felé. A hágó,és a felé vezető út szürke baljós felhőkbe rejtőzött. Elkezdett szemerkélni eső, ahogy beértem a felhők közé, de 5 percnél nem is tartott tovább. A felhőt elfújta a szél és néha-néha előtűntek az igazi nagy hófödte hegyek 2500-3000 méteres magasságukkal. Majd elértem Saint-Rhemy-en-Bosses városát, ami 1500 méteren van. Itt ágazik ketté az út. Kerékpárral tovább csak a hágó felé lehet menni az SS27 úton. A másik a T2 alagút felé vezet ami átmegy Svájcba.
Saint Rhemy egyik hajtűkanyarában fogadott a tábla, ami nem lepett meg: SS27, Gran S. Bernardo : closed ; chiuso ; ferme Itt még azt terveztem, hogy felmegyek az útzárig aztán visszafordulok. Mivel már lezárt úton haladtam, illetve “zsákutcában”, megszűnt a gépkocsiforgalom. Tökéletes “hegyi csend” volt. A civilizáció zaja elmaradt csak a sok kis patak csörgedezését és a madarakat lehetett hallani.
Elértem a sorompót és megálltam, hogy akkor hogyan tovább... Átfértem alatta. Itt következett pár km útjavítás, sok kavics és útfelbontások. Egyik hajtűkanyarban hatalmas halom szikla és egy békésen parkoló markoló az úton. Azt már lejjebb is, mikor Aostából kiértem, kicsit furcsálltam, hogy egy bringás se jött szemből. A második sorompónál, ami 1600 méteren volt, jött egy montis lefelé a hegyről. Akkor minden oké, megyek tovább. Átbújtam itt is. Szép lassan beértem újra felhőbe és elkezdett esni a hó és még csak most hagytam el az 1600 métert.
Eltűntek a fák, innen már csak a csupasz sziklás havas táj volt. Látni lehetett az alagút bejáratát, aminek túloldala Svájc, de az nem kerékpáros út, hanem gyorsforgalmi. Előttem a sziklafalban kanyargó szerpentin, ami hol eltűnik és felbukkan a sziklák között. Ez a kerékpárosút. Igazi keskeny hágó-út. Egyik oldal a sziklafal, másik pedig a korlát. Túloldalán mélység vagy éppen az előző kanyar. 1800 méteren már kezdtem érezni, hogy hideg van, lábam egyre jobban fázott és a hó is esett kitartóan. Kulacsban az ital volt vagy 10 fokos. Nagy meglepetésre jött szembe 2 országútis: “ – Ciao! - Ciao! “ De ők se álltak meg és én sem. Ők a vizes úttal küzdöttek én meg a jeges széllel.
Kis túrazsák a csomagtartón. Ezek meg honnan jönnek? Csak nem Svájcból? De rövidnadrágban? Ugyanis egyik rövidnadrágban volt. Más emberi lénnyel nem találkoztam az első sorompó óta, ami még lent volt a napsütéses részen, viszonylag jó időben. Később kísértem 6 darab, - még élő - Merinoi gyapjú alapanyagot. Én a korlát egyik oldalán az úton, ők meg a meredek sziklákon. Majd a “zebrán” átkeltek a másik oldalra és akkor látták, hogy jövök én is. Néztek rám, intettem nekik és mentem tovább.
Az időjárás pedig egyre rosszabb lett. Elhagytam pár menedékházat és láttam, hogy az út még kanyarog egyre magasabbra a hóba fel. Már sokszor le kellett szállni a jeges út és hófúvások miatt. Láttam a két szembejövő nyomait is még a hóban. 2200 méteren megálltam egy smst írni, hogy milyen jó helyen vagyok és szépen esik a hó. Már régóta magas hófalak között haladtam - ami valamennyire védett a széltől – hol pedig a semmi volt valamelyik oldalamon és itt majd elfújt a szél. Lábujjaimat folyamatosan mozgattam, hogy valami keringés legyen bennük. Utolsó megálló és fotózás abban az alagútban volt ahol két hómaró parkolt, várva a tavaszt. Ez 600 méterre volt a hágó tetejétől. Már eléggé el voltam gyötörve itt, kicsit “melegedtem” az alagútban, majd támadás. Következő kanyar után egy komolyabb hótorlasz várt. Hosszú is, széles is és úgy látom mély is. Ebben már nem voltak nyomok. Akkor ezek szerint eddig jöhettek a srácok. Nem gondolkoztam, leszálltam és tolva átvágtam a havon. Olyan 30 cm mély lehetett, szerencsére csak bokáig süllyedtem, de az pont elég volt, hogy –10 fokos hóval bélelje ki a cipőt. Az aszfalton gyorsan leráztam, míg rá nem fagy és pattantam vissza a nyeregbe. Következő kanyar után végre felértem a hágó tetejére és sarkvidéki idő fogadott. Az épületekre, táblákra vízszintes jégcsapok képződtek a hóviharban. Az út itt már teljesen eltűnt, csak a hó volt. Letámasztottam bicajt hogy csinálok pár képet itt is. Széthúztam kabátot, hogy előveszem a mez zsebéből a telefont. Ez nem volt túl okos dolog. Az eddigi vacogásom komoly remegéssé vált és hagytam a fotózást.
Itt ijedtem meg először. 2469 méter magasan vagyok, hóviharban kb.: -5, -10 fokban, lábam kezem majd megfagy, kezd sötétedni, a bicajra ráfagyva a hó, az agyakra, hajtókarra hátsó lánckerekekre, és ami a nagyobb baj a fékre is. Így várt rám a 35 km-es ereszkedés, aminek a felső szakasza hó és jég. Ezt 1 másodperc alatt átgondoltam és gyerünk lefelé minél hamarabb, míg Ötzi sorsára nem jutok. Próbáltam beakasztani pedálba, de nem ment, a cipő talpa csak egy jégdarab volt. Sokat nem vacakoltam vele, úgyis csak gurulni kell és fékezni. A fék az úgy fogott először, hogy sehogy. Az első 4-5 másodperc fékezés után volt csak valami. Gondolom kicsit melegedett és leolvadt a jég róla. Innen kezdve végig húztam a féket 8 km-en keresztül. El nem mertem engedni.
20 km/h fölé nem tudtam gyorsulni, mert úgy remegtem, hogy a bicajt sem bírtam tartani stabilan. A jeges úton se akartam kicsúszni, bukni, mert nyárig ember nem jár erre, hogy megtaláljon. Próbáltam magam minél jobban összehúzni, ráültem a felsőcsőre, de akkor még jobban remegett a bicaj alattam. Olyan fura gondolatok keringtek fejemben, hogy soha többet nem jövök hegyre, csak érjek le innen egyszer. Persze már lenn Aostában azon gondolkodtam, hogy milyen öltözet kell legközelebb ilyen “kirándulásra”.
A jeges, havas felső szakaszt elhagyva, már a cipőm teteje is tiszta hó és jég volt az újabb gyaloglásoktól a hófúvásokban. Lefelé már nem álltam meg sehol, a sorompóig. Itt kerestem egy követ és feltörtem a cipő talpáról a jeget. Szemügyre vettem a bicajt. A folyamatosan fékezéstől mindenre ráragadt a szürke vizes fékpor. Az út itt felfelé még száraz, poros volt,most meg sáros.
Lassan leértem a napos részre, olvadt ki a bicaj, folyamatosan repültek le róla a jégdarabok és a fék is egyre jobb lett. Újra megálltam, mert a lábam nagyon fázott. Cipő és vizes zokni le, és jött a második félelem: a lábfejem bokáig dagadt és piros, alig érzem. Kicsit melegítettem az aszfalton és masszíroztam, de nem javult semmit. Zoknit már nem húztam vissza és cipőt se tépőzáraztam be, hogy mozgatni tudjam benne a lábamat. Attól tartottam, hogy sikerült fagyási sérüléseket szereznem.
Sokáig nem melegedtem, mert már kezdett esni itt is a hó. Lábam miatti aggodalmamban vissza se akartam menni Aostaig, hanem csak az első motelig, kivenni egy szobát és melegedni. Beállni a zuhany alá és felolvasztani a lábam. Lassan azonban kezdett elmúlni a fájdalom és mire leértem az első szállásig, már elvetettem ezt a lehetőséget. Innen az út már elég gyorsan ment, tudtam menni 50 – 60 km/h-val. A nagy sietségben majdnem felhajtottam az autópályára. Elnéztem egy leágazást, csak az tűnt fel, hogy felfelé nem jöttem 2500 méter hosszú alagútban. Leérve a városba megálltam leöltözni és páran néztek rám furán a sapka, kötött kesztyű láttán. Még kicsit tekeregtem Aostában, aztán visszagurultam a kocsihoz. Mindezt 17 km/h átlaggal sikerült teljesíteni, ami vagy jó vagy nem. Nem tudom, de nem is ez volt a lényeg, hogy mennyi lett az átlag a végén. Hatalmas élménnyel lettem gazdagabb, amit nehéz lesz felülmúlni.
Nem mindenkit vonz a hideg, meg néha felelőtlennek is tűnhettem, hogy ilyen időben felmegyek, de nekivágnék újra csak melegebb ruházatban. Bár lehet, akkor nem lenne utólag ekkora élmény, mert hozzátartozott a fagyás, remegés, hóvihar és félelem ehhez az egészhez, hogy így gondoljak vissza rá. Egyszer sem jutott eszembe hogy visszaforduljak, mert elkapott, hívott a hegy..és meg is hódított.
Majd engedett lejönni szerencsésen.
Köszönöm!
2011.05.17.
KÉPEK
