Minden héten háború!
 | „Azt akarom, hogy nem csak a pályán, hanem az élet bármelyik területén erre az időzítésre törekedjetek! Fogjátok, meg és ne eresszétek el a pillanatot! Mert ha egyszer el kell majd számolnotok vele, akkor tudjátok majd meg, hogy győztesek voltatok, vagy p |
„Azt akarom, hogy nem csak a pályán, hanem az élet bármelyik területén erre az időzítésre törekedjetek! Fogjátok, meg és ne eresszétek el a pillanatot! Mert ha egyszer el kell majd számolnotok vele, akkor tudjátok majd meg, hogy győztesek voltatok, vagy pedig vesztesek! Hogy éltetek vagy haltatok! Legyen szó bármilyen harcról! Mindig az győz, aki mindent belead. Az élete árán is! És ha egyáltalán van értelme az életemnek, legfeljebb az, hogy én még mindig ezekért a pillanatokért harcolok, nekem ez az életem!”
Tony Damato (Al Pacino)
Megérint az erdő csendje. Kiértem a városból, a zúgó-tülkölő őrületből. A bringás itt hazatalál. Nem keresem a hel yem, ott vagyok, ahol lennem kell. Lazán hajtva kezdem meg a szerpentint. Megkezdődik a hidegháború. Van a hegy és vagyok én, körülöttünk meg a csend. Nekiiramodom. F eljebb váltok, megfeszülnek az izmaim. Ez már s zkander. Ki kell állnom a nyeregből, hogy ne nyomjon le. Izzadok, a légzésem egyre szaporább. Hűvös van, ahogy egyre feljebb jutok, úgy vesz körül mind jobban a köd. Lélektani hadviselés a javából. Egyszerre fázom és van melegem. Nem engedem, hogy veszítsek a tempóból. Pörgősebb áttételre kapcsolok. A váltókar kattanása szinte éles nyilallásként töri meg a csendet. Nedves az aszfalt, a kerék vízcseppeket ver fel az úttestről. Egyre nyögvenyelősebb. Érzem, hogy hűlök. Nehezebben tudom fenntartani a sebességem. Egyszer csak egy kerékpárost veszek észre magam előtt. Még távol van, de méterről-méterre lopom a távolságot.
Utolérem és elhajtok mellette. Olyan, mint egy szellem, én is az vagyok a számára. Hangtalanok vagyunk egymás számára, csak éppen, hogy észrevehetők. Üveges tekintete arról árulkodik, hogy félidőben vezet a hegy. Nálunk döntetlen áll az eredményjelzőn. Az út lassan meredekebbé válik. Alig érezhetően, de egyre fájdalmasabban. Valahogy most belülről kapom az adatokat, nem nézem az órám kijelzőjét. Nincs rá szükségem. 
Aztán jön egy érzés, hátra nézek. Már nem látok senkit sem. Váratlanul megújulok, erővel töltődöm fel, és támadok. Magamat támadom. Egy pillanatként tűnnek el az utolsó méterek, s a képzeletbeli célvonal már oly közeli. Hajrát indítok magam ellen. Már nem is a hegyet akarom legyőzni!? Újra csak kiállok a nyeregből. Két kezemmel erősen szorítom a kormányt, egyenletesen billegtetem magam alatt a kerékpárt. Gyorsulok. Lehagyom azt, aki belőlem gyenge és megalkuvó. Megtöröm. Mindent beleadok, mert ez a pillanat most az enyém. Meg kell ragadnom, érzem. Nem ereszthetem el, mert megismételhetetlen. Az a bizonyos célszalag egy öreg bükkfa törzsének vonalában húzódik, keresztben az úton, s egy repedésben végződik, senki sem ismeri csak én. Örömittasan suhanok át az apró úthiba felett. A számítógépek már dolgoznak, számolnak. Vajon mikor jön a második? Az időjóváírást megkaptam, a hegyi pontokkal együtt. Most már gurulok, szárnyalok. Semmi sem állíthat meg. Újabb gátat törtem át magamban. Egy újabb lépéssel kerültem közelebb ahhoz, hogy mikor majd másokkal kell megmérkőznöm, abban a pillanatban is sikerre vezessem kerékpárom.
Tudjátok, imádom ezt csinálni. Akkor is, ha fáj. Fáj a lábamban minden izom, húz a tüdőm minden egyes lélegzetvételre, kimerültség lesz úrrá rajtam, de mégis ilyenkor vagyok leginkább önmagam. Kerékpározni – hacsak nem a Duna-parti sétány a legmerészebb célja az embernek – nem leányálom. Ha versenyzel, nem engedheted meg magadnak, hogy lazsálj, hogy kevesebbet követelj meg magadtól, mint, ami szükséges a sikerhez. Amelyből sokféle van, de magához a sikerhez vezető út is számos. Olyan banálisnak tűnnek a nagy bölcsességek, mégis fején találják azt a bizonyos szöget. „Ami nem öl meg, az erősít!” „A cél szentesíti az eszközt!” „Akkor jó, ha fáj!” Tényleg, akkor jó…
Szerencsés vagyok. Annyi mindent kaptam már a kerékpársporttól, zsengének mondható korom ellenére. Nem vagyok Magyarország legjobbjai között, de nem is ez számít. Lehet, soha nem is leszek köztük. Ha dönthetnék, hogy elcserélhetem a pillanatot, mikor bátyámat hazai terepén, a Dobogókőn lenyomtam, vagy mikor életem egyik legszebb meccsét vívtam cimboráim oldalán az Alpe di Siusi emelkedőjén, mondjuk egy időfutam OB címre. Mit gondoltok, melyiket választanám?!
Lance Armstrong második visszatérése utáni Giro-ján, 2009-ben a következő jelmondattal vágott neki a versenynek: „Hope rides again”. Valamiképpen beégett ez a rövid sor a tudatomba, és szinte nincs is olyan kerékpározással eltöltött nap, mikor ne emlékeztetném rá magam.
Reménykedni, hinnni a kerékpározásban újra és újra, nap, mint nap.
Forrás: http://pedalkiraly.blog.nepsport.hu
