Az Easy Rider című film bemutatását követően az összes amerikai gyerek chopper megjelenésű biciklit szeretett volna, és mivel jó helyre születtek, ezért meg is kapták az áhított kerékpárt. A Schwinn Orange Krate minden gyerek álma volt a hetvenes évek elején, amit meg is tudok érteni.

1975 táján a motor kinézetű bicikliőrület begyűrűzött Európába is. Az olaszoknak több se kellet, lévén biciklis és motoros nemzet, azonnal adoptálták az ötletet, egy kis formai igazítással. Miután viszonylag kevés chopper dübörgött Róma utcáin akkoriban, ezért inkább a cross életérzést biztosították a sok kis Marcello és Francesco számára. 

A nyolcvanas évek derekán hazánkban Atala teleszkópos, banánnyerges bringájuk csak az ufóknak volt, talán ezért nem láthattunk belőlük túl sokat. Szerencsére az egyik haveromnak volt ilyen Atalája, amit imádtam, sőt egyszer még ki is próbálhattam, és annyira szuper bringának számított 85-ben, hogy a mai napig emlékszem az esetre.

Talán a váltó volt az első, ami feltűnt a biciklin, ami nem is csoda, mert gyakorlatilag akkora váltókarral látták el a bringát, amilyennel a kamionokat szokták. Ezzel a tekintélyes méretű karral három sebességi fokozat közül lehetett választani. Aztán lecsúszott a szemem a rugókra, a dobfékekre, majd vissza felfelé arra a fura nyeregre, amiről meg voltam győződve, hogy két személy szállításának céljából szerelték rá, és kipróbálhattam a Peti tizedik születésnapján. Rögtön egy ötlépcsős ugratással kezdtem, amit egy orbitális méretű taknyolással fejeztem be. Az egész nem tartott egy percig, de magamat és a bringát is nulláztam.

Ezek után persze az életben nem ülhettem többet rá, úgyhogy maradtak a Tacskók, vagy a kelet-német megoldások. Harminc év elteltével ezt a borzasztó igazságtalanságot orvosolja végre a Recikli kerékpárműhely, és népszerűsíti a mára antikvitásnak számító bonanza bringákat. Hurrá!